A Ryukyu-szigetek zenéje a történelem tükrében

A ryukyuk lelke a „szigetlakók három kincséből” táplálkozik: az égből (sora), a tengerből (umi) és a dalból (uta); fejti ki a BEGIN, egy igen elismert és népszerű okinawai együttes Shimanchu nu Takara,¹ vagyis A szigetlakók kincse című dalukban. Minél többet foglalkozom a ryukyu népek művészetével, annál inkább igazat kell adnom nekik ebben. Az ég azúrkékje csodálatos színben tükröződik vissza a szigeteket körülvevő kristálytiszta tengerben. A tenger egyedülálló tisztasága abban rejlik, hogy a ritkásan elhelyezkedő szigetcsoportokat alaposan megtisztítja minden szennytől a minden évben visszatérő taifun. Méltán érezhetik úgy a szigetlakók, hogy a világ egyik legszebb vidékén élnek. Röviden ennyit a tengerről és az égről, az én dolgozatom témája elsősorban a harmadik kincs tárgyalásából áll: az okinawai dalról szeretnék írni, hiszen a zene nélkülözhetetlen része a szigetek kulturális és közösségi életének.

Bár Japán népességét szokták a világon az egyik leghomogénebbnek mondani, a szigetországot benépesítő népcsoportok származásukat tekintve mégis meglehetősen színes képet mutatnak. Minden bizonnyal a szigetjelleg és az ország észak-keleti hosszanti elhelyezkedése tette lehetővé, hogy jól elkülöníthető kultúrák maradhassanak fenn a sebesen globalizálódó Japánon belül. A ryukyu a Kyushu és Taiwan között elhelyezkedő dél-kínai-tengeri szigetsávban élő népek közös gyűjtőneve. Közigazgatásilag Okinawa, illetve Kagoshima megyéhez tartoznak. Négy nagy szigetcsoportra lehet osztani: (északról-délre) Amami, Okinawa, Miyako és Yaeyama. Bár ma a Ryukyu-szigetek Japánhoz tartoznak, ez csak rövid ideje van így. Kulturális és történelmi szempontból a kínai hatás sokkal jelentősebb a szigetlakók hagyományaiban, mint a japán.

Okinawa zenéjének különös hangulatot ad a hangnem, amelyben éneklik. A nyugathoz hasonlóan a ryukyu szigetvilág is egy pentaton hangsor dallamait használja. A nagy különbség az, hogy míg nálunk mind az öt hang egész hang, náluk a félhangok is benne vannak az alaphangjaikban. Szabados szóhasználatban úgy magyarázta el egy japán zenész barátom, hogy ha valaki véletlenszerűen játszik a zongora fekete billentyűin, akkor olyan hangsor lesz a végeredmény, amely az ottani hangvilágra emlékeztet. Bár ez a kép természetesen sarkított, szerintem nagyon jó illusztráció. A térség zenéje rengeteget változott a kialakulásától kezdve napjainkig. Ezt a folyamatot legszemléletesebben a történelem tükrében tudnám bemutatni. Így rögtön fel is bontanám három nagy korszakra:

1. Az imadalok kora (az első dal megszületésétől ~ a sanshin megjelenéséig)
2. A sanshin-zene kora (a sanshin megjelenésétől ~ az okinawai csatáig)
3. A dalokba menekülés kora (az okinawai csatától ~ napjainkig)

A ryukyuk ősi vallása animista. Bár szigetről szigetre változnak a hagyományok és a legendák, mégis nagyjából egységesnek mondhatóak. Ez a vallás az ősök tiszteletén, valamint a halottak, istenek, természeti szellemek és élők kapcsolatán alapul. Hitük szerint a nők magasabb szinten állnak spiritualizmusban, mint a férfiak, így alakulhatott ki a noro (’sámánnő’) kultusz, amely a mai napig tartja magát annak ellenére, hogy az idők folyamán erre az ősi természeti vallásra nagy befolyással volt a buddhizmus, a taoizmus és a konfucianizmus.²

Kaminchunak nevezik azokat az embereket, akik a ryukyu mágikus-vallási szertartásokat végzik. A társadalmi helyzetük olyan, mint egy sámáné: elsősorban médiumként szolgálnak az anyagi és szellemi világ között, emellett gyógyítanak, jövendőmondók, és védelmet biztosítanak az ártó szellemektől. A noro (vagy más néven nuuru) papnők a ryukyu szigetek legidősebb kaminchui. Áldozatok bemutatásával kommunikálnak a helyi istenségekkel, az ősök szellemeivel és más égi hatalmasságokkal. Elsőrendű feladatuk az, hogy a közösségen belüli ünnepségeket és rituálékat levezényeljék. Ezeket a rituálékat rendszerint megszentelt természeti helyszíneken adták elő, amit férfiak nem közelíthettek meg; elsősorban ligetekben, barlangokban, illetve tengerparti szirteken. Imáik alapvetőn fohászok voltak a kamikhoz és a szellemekhez.

Nemcsak a papnők, de az egyszerű emberek is gyakran fordultak imákkal az égiekhez a jobb élet reményében. A család feje hagyományosan a legidősebb női családtag, az ő dolga a rítusok bemutatása az isteneknek. Népdalokból ismerhetjük meg a házi rítusok menetét; íme egy példa:

„Maeda anyóka elrebeg egy imát
Egy pohár rizsvirág, egy pohár rizspálinka
Három rúd füstölő és egy kis só
Tootu tootu 'aatootu„³

Az imákat más néven negaiguchinak, vagyis imaszavaknak nevezték. A legeslegelső dalok megszületése a XI. századra tehető, ahogy az imák előbb verses formát öltöttek, majd később dallamot is kaptak. Ezen első dalok témája is a fohász volt: bőséges termésért, jó egészségért és az elkövetkező generációk boldogulásáért könyörögtek. Voltak olyan versek, a kanfuchik, amelyeket egyenesen az istenektől eredeztettek: segítségükkel közvetlenül az istenekhez lehetett könyörögni boldogságért. Ezekben az imákban törtek igazán felszínre az emberek különböző érzelmei és vágyai; ezek közül maradtak ránk a legrégebbi, szerelmi témájú dalok.⁴

Az omorosaushi a ryukyu kultúra legrégebbről fennmaradt írásos emléke, egy szakrális dalgyűjtemény. Shou Sei király (1497~1555) uralkodása alatt, 1531-től kezdve, és a Shou Hou király (1590~1640) uralkodása alatti, 1623-ig tartó időszakban gyűjtötték és szerkesztették össze az anyagát. Omoronak nevezett ősrégi okinawai dalokat jegyeztek fel benne. Az omorosoushi elnevezés második fele a yamato soushi, azaz ’feljegyzések’ szóból ered. Feltételezések szerint az omoro kifejezés az umui, vagyis ’gondolat’ szóból származik. Valószínűleg a dalok témái szakrális elbeszélésekben gyökereznek. A dalok királyok, hősök, költők és tengerészek történetein keresztül éneklik meg a messzi tájakat, csillagászati jelenségeket, pusztító háborúkat és csodálatos mítoszokat. Összesen 22 kötetből áll.

A köteteket alapvetően hiraganával írták, bár elvétve találkozhatunk kanjikkal is a szövegben. A legrövidebb dalok mindössze kétsorosak, míg a leghosszabbak elérhetik a negyven sort is. Dinamikusan rímelő soraiból következtethetünk a ruka, vagyis a ryukyu dalforma sajátos szabályrendszerére. Az omorosoushi felbecsülhetetlen értékű kulturális írásos emlék. Az Iha Fuyuu (1876~1947) munkássága nyomán létrejött okinawagaku központi kutatási területe ezeknek a műveknek a dekódolása és fordítása. Rengeteg nyelvész – elsősorban a térségből származóak – vettek részt a mű feldolgozásában; így mára már az egész mű le van fordítva japánra. Mégis, ma is számtalan kutató foglalkozik az apró részletek értelmezésével. Sajnos nem találtam rá se magyar, se angol, de még japán fordításra sem, így egyelőre nem tudok lényegesen többet írni erről a műről, mint amit a japán nyelvű Wikipedia-cikkben írnak.⁵

A Ryukyu királyság központja a Shuri, amely a térség mai központja, Naha mellett található. A Shuri palota az egyetlen gusuku, amelyet rekonstruáltak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a térségben található összes gusukut a világörökség részeként kezelik. Az udvari élet is virágzott a királyság tündöklése idején. A Kínából érkezett császári követeken keresztül és egyben az ő fogadásuk tiszteletére a fényes Shuri udvarban kialakult a ryukyu udvari zene, amelynek legfontosabb hangszere a sanshin volt.

A sanshin a híres „okinawai gitár”. Az elnevezés szó szerinti fordításban három húrt jelent. A feltételezések szerint a sanshin eredete egészen az ókori Egyiptomig nyúlik vissza. Körülbelül 3000 éve a nyugati népek átvették az egyiptomi húros hangszert, és kialakultak belőle a mai klasszikus, illetve helyi húros hangszerek, mint például a hegedű és a gitár. Ez az ősi hangszer a közel-keleti népek közvetítésével került át Ázsia szívébe, ahol megszületett a sangen, vagyis a három húros hangszer. Ez a hangszer kis eltérésekkel a legtöbb távol-keleti kultúrában megtalálható: Kínában mint sanxian, illetve Japánban mint shamisen. Az okinawai sanshin kínai közvetítéssel került be a Shuri udvarba 1392 körül, de rengeteg fejlődésen ment át, ameddig elérte a klasszikus formáját. A XVI. században érte el Japán kereskedőkikötőit, történetesen az osakai Sakaibát. Bemutatását követően nagyobb lett (érdekes, hogy akkor még nem a miniatürizálás volt a japán trend) és a hangja is markánsabb: így született meg a shamisen.

A sanshin testét Dél-kelet Ázsiából behozott pitonbőrrel vonták be, a nyaka pedig ébenfából készült. A legkiválóbb minőségűnek a yaeyamai ébenfát tartják. A hangszer húrjai selyem, illetve nylon fonalak. Annak a bizonyos három húrnak a neve okinawaiul a legvastagabbtól a legvékonyabbig haladva: uujiro, vagyis férfi húr, nakajiru, vagyis középső húr, és miijiru, vagyis női húr. A húrok színe fehér, kivéve Amamiban, ahol sárga. A pengetőt hagyományosan vízibivaly-tülökból készítették, amelyet a mutatóujjra rögzítve használtak, bár manapság már a legtöbben gitárpengetővel helyettesítik. Amamiban hosszúkás, vékony bambuszeszközöket használnak.⁶

Az udvari zenészek által előadott darabok eredetileg régi dalokból táplálkoztak, mint az omorok, illetve a kuenak. Később egyre nagyobb hangsúlyt kapott benne a sanshin szerepe, és lassanként a sanshinjátékra helyeződött át a hangsúly a zenében. Nagyon erős hatással volt rá a kínai udvari zene is; ami miben is mutatkozhatna meg jobban, mint a hangszerezésben.
A kínai kokyu, shuri nevén kucho, és az imént említett sanxian, vagyis sanshin adta a zene esszenciáját. Mellettük még szerves részét képezte a hangzásvilágnak a taiko nevű dob, amely általában az eisa táncokat kísérte, és a Satsumából átvett koto, shuri nevén kudu, amely szintén húros hangszer; a fue és a sampan.

1590 környékén Toyotomi Hideyoshi szövetségbe hívta a Ryukyu királyságot Korea elleni hadjáratához. Siker esetén Kína irányába tervezte a hódítást folytatni. A felkérést visszautasították, mivel a Ryukyu királyság a Ming dinasztiának volt alárendeltje. Toyotomi bukása után a Tokugawa sógunátus azzal torolta meg a ryukyuk engedetlenségét, hogy a Satsuma birtokon, vagyis a mai Kagoshima megye helyén uralkodó Shimizu család katonai erejét hadba küldte a Ryukyu-szigetekre, a Shuri udvar behódoltatására. A had igen csekély ellenállásba ütközött és könnyedén átvette a hatalmat, Sho Nei királyt pedig fogságba ejtették és magukkal vitték a Satsuma birtokra, majd később Edoba. Két évvel később elengedték, és a birodalmának is meghagytak egy bizonyos fokú autonómiát. Bár a Satsumák hosszú időre átvették a hatalmat jelentős földterületek fölött, amelyek magába foglalták Amami-Oshima nagy részét.

Így a Ryukyu királyság két hatalmas birodalom vazallusává vált egyszerre: egyrészt maradt a Ming dinasztia alárendeltje, másrészt a Tokugawa sógunátusnak is be kellett hódolnia. 1879-ben kebelezték be teljesen a Ryukyu-szigeteket és a Satsuma birtokot. Ennek ellenére külön kezelték őket a japán területektől, hogy így a kínaiak kedvében járva, ryukyu közvetítéssel fennmaradhasson a kereskedelmi kapcsolat köztük. Hamarosan betiltották a pechik, azaz a Shuri nemesség fegyverviselését. Így került előtérbe az udvari neveltetésben a zene tanulása. Ekkor alakulhatott ki az a szokás, hogy míg a bushi családok nappaliját a katana díszítette, addig a pechinek körében ezt a funkciót a sanshin vette át. A sanshin hamarosan elterjedt a nép körében is, és rövid időn belül az életük részévé vált. A munkába is magukkal vitték, és pihenő idején sanshinjátékkal szórakoztatták egymást. Az udvari zene után a népzene kísérője is ez a hangszer lett.

A Meiji restaurációt követően a Meiji-kormány egyszerűen eltörölte a ryukyuk királyságát, és 1879-ben azt egy új közigazgatási egységként, azaz Okinawa megyeként beolvasztották Japánba. A már korábban elfoglalt és valamelyest integrálódott Amamit Kagoshimához csatolták. A legutolsó ryukyu királyt, Sho Tait arra kényszerítették, hogy utazzon fel Tokióba és csatlakozzon az ottani főnemességhez. A qing Kína diplomatikai úton tiltakozott az eljárás ellen, de mivel erőik más frontokon voltak lekötve, ennél erőteljesebben nem léphettek fel. Így tiltakozásuknak gyakorlatilag nem volt semmi tényleges hatása az eseményekre.⁷

Okinawa Japán egyetlen olyan része, ahol a lakosság átélt szárazföldi csatározást a II. világháború során. Az okinawai csata volt a japánok utolsó nagy csatája, ahol gyakorlatilag eldőlt a háború sorsa. A harc rendkívül véres volt, és számtalan civil esett áldozatul a harcokban. Ezenkívül rengetegen vetettek önkezűleg véget az életüknek; sokan gyermekeikkel együtt vetették magukat a tengerbe a japán kormány rémisztő Amerika-ellenes kampánya miatt. Óvatos becslések szerint legalább az egynegyede, mások szerint akár az egyharmada is odaveszhetett e rövid időszak alatt Okinawa népességének. Az épületeik nagy részét lebombázták, tárgyi kultúrájuk szinte teljesen elveszett. Szinte mindenki elvesztett valakit, aki fontos volt a számára; átmenetileg egész Okinawa gyászba borult. A háború után az emberek olyan zene után vágyakoztak, amely valamelyest könnyít a fájdalmukon. A háború előtt népszerű klasszikus zenéjükhöz és népdalaikhoz nyúltak vissza, és hamarosan az egész feldúlt sziget az újonnan felfedezett régi dallamoktól visszhangzott. Így egy új dalforma, a miuta jött létre, melynek rendeltetése az, hogy eltörölje az egyszerű ember szomorúságát, és új reménnyel töltse meg szívét.

A háborút követő békeszerződések megint csak rengeteg meghurcoltatást okoztak az okinawaiak számára. Az 1951-es San Franciso-i békében az USA saját fennhatósága alá vonta Okinawát, és Amamin kívül a Ryukyu-szigetek nagy részét. A második világháborút követő időszakban sok okinawai bádogdobozokból készített sanshint. Ezek az úgynevezett kankara-sanshinok váltak a jelképeivé egyrészt az okinawaiak állhatatos ragaszkodásának kulturális gyökereikhez, másrészt az amerikai elnyomás által eredményezett nyomorúságoknak. A megszállók sokakat börtönöztek be a Yaka börtönbe. A börtönök falai között születtek meg az új szövegek a régi dallamokra kankara-sanshin kísérettel: ezeket nevezzük yakabushinak. A rabok megtalálták a módját, hogyan szivárogtassák ki dalaikat a börtönök falai közül, ezzel új reményt adva az emberek sokaságainak. Az emberek az új dalokat a már réges-régen elfeledett hangskálájukon énekelték újra. Ritka jelenség az, amikor egy nép előveszi kulturális múltjának örökségeit és újra életet lehel bele. Új dallamok keletkeztek a régiek mintájára.

A vietnámi háború 1960-ban tört ki. Az amerikai Kadena Légbázis harci repülői újra csatába vonultak az okinawai légtéren keresztül. A bázishoz közel élőkben még elevenen éltek az emlékek.
A bázisban szolgáló katonák szívesen mulatták az időt Hard Rock és R’n’B hallgatásával. Fiatalokat vettek rá, hogy ismerkedjenek az új stílusokkal, és adjanak elő ilyen jellegű dalokat a bázisban. Így az akkori okinawaiak – a japánokkal ellentétben – a szívük mélyén csak hatalmas félelem közepette tudták ezt a zenét játszani. Az előadásaikba rejtett bírálatot és ellenállást keverve, az okinawaiak végül egészen magukévá tették a rock lázadó műfaját.⁸

Az okinawai rock egyik legmeghatározóbb alakja, Kina Shoukichi, 1948-ban született Kozában. Első számát, a Haisai Ojisant még középiskolás korában írta meg; a dalt 1972-ben adták ki, és hatalmas siker volt. Ebben az időben Kina éppen börtönben ült drogfogyasztás miatt. Háttéregyüttesével, a Champloose-zal ők alkották az első ethnic/rock fusion együttest Japánban. Leghíresebb alkotásuk a Hana vagy Subete no Hito no Kokoro ni Hana wo („Minden ember szívében nyílnak virágok’), amely vitathatatlanul az egyik legnépszerűbb japán dal. Kínában és Thaiföldön is hatalmas tömegek szívét nyerte meg. Kina többször is igen élesen szólalt fel Okinawa függetlensége mellett és az amerikai hadi jelenlét ellen. Karizmatikus személyisége és nyílt beszédstílusa ráirányította a japán közvélemény figyelmét is a problémára. Zenei tevékenysége mellett fáradhatatlan pacifista, 2002-ben megalapította a kormánytól független Peace Makers Network-öt. A 2004-es választások során beválasztották a japán parlament felsőházába a Demokrata Párt (Minshuto) tagjaként. ⁹

Közel húsz év elnyomás után szabadultak meg Amerikától és tértek vissza Japánhoz. Bár ezzel már érezhetően csökkent a feszültség, közel sem oldódott fel teljesen. Újra előjöttek a régi problémák: nevezetesen a Japánon belüli hátrányos megkülönböztetés és az ezzel járó politikai viták. Az amerikai jelenlét sem szűnt meg teljes egészében, hiszen a mai napig itt találhatjuk a Japánban működő legnagyobb amerikai katonai támaszpontot. A Ryukyu-szigeteken található a Japánban állomásozó amerikai haderő több mint 10%-a, amely hatalmas területet jelent, ha belegondolunk, hogy a szigetek területe mindössze 0.6%-át teszi ki Japánnak. Sokan érzik úgy, hogy sokkal nagyobb lelki terhet ró rájuk az Amerikai-Japán Biztonsági Szövetség, mint Japán bármelyik másik részére.

Bár a támaszpont eltávolításáról szóló tárgyalások a két ország között rendíthetetlenül zajlanak, gazdasági szempontból kétélű a probléma: egyrészt nagyon rosszat tesz a közbiztonságnak a léha amerikai katonák jelenléte; és ezzel Okinawa egyetlen jelentős gazdasági bevételét veti vissza: az idegenforgalmat. Másrészt a bázis nyújtotta rengeteg munkalehetőség kerülne veszélybe az amúgy is igen kilátástalan helyzetben lévő okinawai munkavállaló fiatalok előtt. A lehetőségek hiányában rengeteg okinawainak kell elhagynia a szülőföldjét, hogy biztosíthassa családjának a megfelelő életszínvonalat. A zenében is igencsak meghatározó témává vált a szigettől, szeretteiktől való elválás kesergésének motívuma. A napjainkban országszerte hódító okinawai popdalok nagy slágerei is általában erről szólnak. Több zenész-táncos társaság, mint a Rinken band, Nenes és Kina Shoukichi és Champloose vette elő megint a régi dallamokat, és határozott átalakításokkal megint új műfajt hoztak létre, amelyet folk-pop-nak is nevezhetünk. A legismertebb dalok egyike a Shimauta, amelyet még csak nem is okinawai, hanem a távoli Yamanashi prefektúrából származó The Boom elnevezésű rockbanda írt.

„Ó, szigetdal, a széllel szállva kelj át a tengeren
Ó, szigetdal, a széllel szállva vidd haza a könnyeimet”¹⁰

Csak hogy okinawai származású szerzőtől származó dalt is idézzek:

„A hold sugarai és a hullámok érik
Újra és újra ragyogj el
A yamatók által uralt szomorú világig
Irayoimaanu, ragyogj el odáig„¹¹

De ha az ember utánanéz, a hasonló jellegű szerzemények tára kifogyhatatlan.

A mai, erősen elnyugatosiasodott japán könnyűzene világában az okinawai dalok igazi kuriózumnak számítanak. Bár van más keleties hangzású zene is a szórakoztatóiparban, mint például a híres enka (azaz japán ballada), de ezek a dalok a fiatalok számára túlságosan ódivatúak, és így a mindig az újdonságot kereső japán fiatalok távolságtartóan állnak ehhez a stílushoz. Ennek ellenére az okinawai dalok – vagy népszerű néven shimauták – könnyen célba találnak. Ennek egyik oka lehet az, hogy a japán fiatalok globalizált környezetében ezek a dalok már-már egzotikusnak hatnak, másrészt pedig a műmosolyok útvesztőjében ilyen közvetlen érzelmekkel találkozni számukra is bizonyosan szívmelengető érzés. Másik érdekes jelenség az, hogy a negatívan megkülönböztetett okinawaiak, kulturális aktivitásukból fakadva, igen komoly sikereket érnek el a japán könnyűzenei porondon. Amuro Namie, a szépséges okinawai popdíva debutja óta az Okinawai Színésziskola tanítványai mind nagyobb számban futnak be sikeres karriert. Népszerű okinawai együttesek, illetve énekesek: Hajime Chitose, BEGIN, Natsukawa Rimi, Atari Kousuke, Kobukuro Orange Range, Gackt stb.

.oO Bibliográfia Oo.
http://www.wikipedia.org/
http://www.wonder-okinawa.jp/
http://www.made-in-japan.hu/lyrics/
http://ja.wikipedia.org/
http://nippop.com/